Tolnay Klári - alapítónk
Tolnay Klári alapítványunk névadója, alapítója
Tolnay Rozália, a későbbi Tolnay Klári 1914. július 17-én született Budapesten.
Édesapja Tolnay István és édesanyja Siess Eleonóra hamarosan Mohorára a Nógrád megyei kis faluba költöztek két gyerekükkel, Rózsival, és két esztendővel idősebb bátyjával Gyurival, a Dunaszentgyörgyi-Tolnay középnemesi család oszlopos nyolcszobás kúriájába, hogy átvegyék a négyszáz holdas családi gazdaságot.
A kis Rózsi a polgári iskola osztályait Balassagyarmaton majd a debreceni felsőkereskedelmiben végezte, majd az érettségi előtt két évet töltött a nyíregyházi Angolkisasszonyoknál. Ekkor érlelődött meg benne a gondolat, hogy emberekért aktívan tevő missiós apáca lesz.
Az aggódó szülők, rokonok Budapestre küldték anyai unokatestvéréhez, a neves gyermekgyógyász dinasztia leszármazottjához Bókay Jánoshoz.
Bókay az akkor már sikeres fiatal író, színpadi szerző bevezeti a társasági életbe, megismerteti a színház világával, támogatja.
Az első bál, a színházi élmények fordulatot hoztak számára: a felismerést, hogy az emberekre hatni, elgondolkodtatni, megnevettetni, gyógyítani, közösséget teremteni Thalia papnőjeként is lehet.
A család csak abban az esetben kívánta támogatni elhatározásában, ha kiderül valóban tehetséges. Rajnay Gábornál, Heltai Jenőnél, Hevesi Sándornál jelentkezett meghallgatásra, kevés sikerrel.
A Gaál Béla színitanodájában eltöltött rövid idő, és a Hunnia Filmgyárbeli statisztálás alatt ragasztották rá a különlegesebb hangzású Klári nevet.
A Vígszínházba váratlanul nyert felvételt, de a Francia szobalány átütő sikere után később már a színház vezető színésznője és törzstagja lett egészen 1949-ig.
Jób Dániel a Vígszínház igazgatója 1934-ben szerződtette a 20 éves Tolnay Klárit ösztöndíjas tagnak. Csiszolatlan tehetségként érkezett, apró egymondatos szerepekkel, fokozatosan és folyamatosan lépett előre és bontakozott ki jellemábrázoló képessége. Az a tehetség, amely önnön magából kiindulva, belülről fakadó módon oldott meg egy-egy szerepet. Ez a belső kiindulópont, ez a magától értetődő természetes „megélés” Tolnay eszköze, a színészé, akit sokszor eszköztelennek jellemeztek kritikusai. Való igaz, a varázslónőt nem lehet megfejteni, az eszközt felderíteni, a varázst nyomon követni…
Tolnay Klári 20 évesen ösztöndíjas "csiszolatlan tehetség"
Boldog gyermekkora, egyedülálló tehetsége, és vígszínházi kezdőként az akkori nagyok gyakorlati megfigyelése, valamint a színpad iránt érzett alázat együttesen alakította pályáját, egy komplett és zökkenőmentes pályát, amely talán a nyíregyházi apácák szeretetteljes imáival kísérve vezette végig a számára kijelölt úton.
Az olyan külső tényezők, mint a szépség és a báj is új értelmet nyertek belülről sugárzó okos szépségében. Édesanyja szépségét örökölte, mosolygó szemmel, belső kisugárzással, személyisége spektrumával gazdagítva azt. Ez a belső kisugárzás és tehetség különböztette meg számos szép és egyébként tehetséges kortársnőjétől, a sztárkorszak díváitól. Ez a többlet a „tolnayság” az eleganciával átitatott természetes színpadi létezés az, amely megannyi apró emlékszilánkot hagyott közönségében. Már a fiatal naiva szépségén is átsütött a tartalom, a művészi mélységet rejtő tekintet.
Ráthonyi Ákos filmrendezőhöz 1936-ban ment feleségül, házasságuk a szétbombázott Budapesttel együtt ment tönkre 1945-ben, mielőtt Ráthonyi, a háború előtti filmgyártás jelentős alakja külföldre távozott. Amikor 1940-ben megszületett Zsuzsanna lánya, akkor már ünnepet sztár.
1946-48 között részt vett a legendás Művész Színház több produkciójában, miközben anyaszínházában a Vígszínházban 1948. augusztus 1-től 1949-ig Somló Istvánnal és Benkő Gyulával közösen megbízott társigazgatóként működött.
Művészi és emberi mérföldkövek, ahogy ő hívta élete fontosabb állomásait, időről–időre elérkeztek. Kezdetben a Francia szobalány, és még inkább a Hat szerep keres egy szerzőt voltak azok a darabok, ahol talán először vált nyilvánvalóvá játékának drámai ereje; a Művész Színház-béli rövid, de termékeny időszak az Euridikében, és a Bűn és bűnhődésben Darvas Ivánnal, akivel az életben is egymásra találtak. Majd emblematikus alakítása a Vágy villamosában. Miller, Albee, Wilder darabjai, és a Csehovok. Mérföldkövek ezek valóban, egy hatvannégy éves pálya útjelzői. Végigkövetve ezt az utat, lépten-nyomon az úton hagyott drágakövekre, csillogó sikerekre bukkanunk. Fokozatosan ért valódi jellemábrázoló művésszé, gyönyörű negyvenessé, majd jó humorú, bölcs és okos idős hölggyé. A tehetség, szorgalom és az idő érlelte művészetét, bontotta ki szuggesztív egyéniségét.
"Filmezett, mert filmszár volt"
Darvas Ivánnal, akivel 1959-ig tartoztak egymáshoz, 1947-ben kötötte össze az életét. A személyes fordulópont mellett pályájában is változás következett be. 1949-ben a Madách színházhoz került, és haláláig a Madách-hoz tartozónak vallotta magát.
Tolnay Klári megríkatott és megnevettetett, elgondolkoztatott és szórakoztatott. Hatott közönségére, megfoghatatlan módon. Személyes, azonnali, egyszeri és megismételhetetlen hatás-kölcsönhatás, elektromos kisülés színész és néző, művész és befogadó között. Ez az érzés, ez a személyes emberi kapcsolat tette egyszer és mindenkorra a színház rabjává.
Filmezett, mert filmsztár volt, országos ismertséget valójában a filmvászon hozott számára, egy időben az ő filmvásznas képei díszítették a budapesti nagykörutat. Mégis a színház jelentette számára az alkotó és éltető légkört. A sors fintora, hogy mégis az általa kevésbé kedvelt film, a celluloidszalag az, amely azok számára is megőrizte lényét, akinek nem volt lehetőségük megélni és elraktározni a feledhetetlen színpadi pillanatokat emlékezetükben.
Szüleitől tanulta, gyermekkorából hozta magával a vidéki emberek becsületességét, és az egyik legnagyobb emberi értéket, az őszinteséget. Egyszer azt nyilatkozta, hogy nem is tudja igazán, ennyi szerep és év után Tolnay Klári létezik-e még a maga valójában. Tulajdonképpen benne éltek szerepei. Ranyevszkaja tartása, Blanche zavartsága, Béatrice fájdalma, Maude bölcsessége és életigenlése, Auguszta néni vagány huncutsága, de minden alakítása mögött ott húzódott varázslatos egyénisége, őszintesége, ami művészetét hitelessé tette.
A Madách Színház nagy korszakában egymást követték az emlékezetes alakítások: Csehov, Ibsen, Shakespeare, Tennessee William hősnői, azzal az egyszerű, természetes, mesterkéltség-mentes játékkal, amelyet egy-egy huncut kacsintással, elbűvölő mosollyal, belső hitelességgel, és mély érzelmi tartalommal dúsítva nyújtott át nekünk, a közönségnek. Olyan valódi emberábrázolás megnyilvánulásai, amelyek csak a tehetséggel átitatott mesterségbeli tudásban gyökerezhetnek. Megéljük a mostohalány tragédiáját Pirendello darabjában, ott állunk Júlia erkélyén, mellettünk suhan el Blanche légies alakja, siratjuk Ljubov Andrejevnával a letűnt múltat, és ott vagyunk, amikor Nóra kilép a babaházból.
Hosszú pályája során számtalan díjjal, elismeréssel jutalmazták. Az elsők között 1950-ben lett Érdemes művész, és kapta meg az első Kossuth díját 1951-ben. Ezt 1952-ben újabb Kossuth díj, 1954-ben Kiváló művész cím, majd még számos elismerés és díj, köztük Budapest és Nógrád megye díszpolgári címe követett.
Időskorára bölcs és okos humanista asszonyként alapította meg a Bókay János Gyermekalapítványt
Időskorára bölcs és okos humanista asszonnyá vált, Thomas Mannt, Márait Hamvas Bélát olvasott, tanulmányozta a keleti filozófiákat és vallásokat.
Darabokat fordított angolból. Nyaranta heteket töltött rokonai dr. Bókay János és családja körében a közös balatonalmádi nyaralóban nevelgette a legkisebb Bókay csemetét, Marcit.
A Bókay családhoz való kötődés, pályája indulásának emlékei indították arra, hogy létrehozza, megalapítsa a Bókay János Gyermekalapítványt 1991-ben.
Amikor 1998 őszén Szabó Magda Régimódi történet című darabjára készült, a Nemzeti Színház meghívottjaként, Stillmungus Mária Margit rendfőnökasszony szerepe szép, szimbolikus keretbe helyezte volna pályáját amelyet a missziós apácalét iráni vágy előzött meg, majd Thália odaadó szolgálata jellemzett.
1998. október 27-én bekövetkezett halála már megakadályozta ennek a szerepnek eljátszásában.
